*Ez a bejegyzés eredetileg 2010. 12. 12-én a Connecting The Dots blogon jelent meg.
Akármilyen műfajban írunk is, az alkotásainkat karakterek népesítik be. Sok esetben egy szereplő az első, akit megpillantunk a képzeletünk szemén át, és annyira megragad minket, hogy feltétlenül el akarjuk mesélni a történetét. Van azonban, hogy valami teljesen más az ihletforrás: érezzük, hogy írnunk kell, de az általunk teremtett világ még üres, hiányoznak a lakói, nincs, akiről a történetünk szólna. Akármelyik eset is áll fenn, a karakterek kidolgozása az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkoznunk kell írás előtt, közben, de még után is.
 |
| Copyright: Fiona Morrison |
A szereplők feladata, hogy elkalauzolják az olvasót a történetünk kusza erdejében: az olvasóhoz az ő tetteiken, szavaikon, gondolataikon keresztül jut el mindaz, amiről a mesénk szól. Éppen ezért, ha az olvasó nem tud valamilyen formában azonosulni a karaktereinkkel (ehhez nem feltétlenül kell egyetértenie velük vagy szimpatikusnak találnia őket!), akkor elveszik a legértékesebb kapocs, ami beszippanthatná őt az írásunkba. Ha pedig nincs meg a kapocs közte és a történet között, nincs, ami fenntartsa az érdeklődését, akkor nagy valószínűséggel végig sem olvassa a művünket.
És igaza lesz! Annyi történet közül választhat, miért pocsékolja cseppet sem korlátlan idejét élvezhetetlen alkotásokra?
Ha mint írók szeretnénk elkerülni, hogy elveszítsük a közönségünk bizalmát, akkor kötelességünk fáradságot és időt nem kímélve a tőlünk telhető legjobbat kiadni a kezünkből. A fenti okokból ennek jelentős részét képezi, hogy életszerű szereplőket kell alkotunk, akiknek a sorsa érdekli az olvasót. Az írás kiforratlan minőségéért gyakran kárpótlást jelent egy-egy nagyszerű, felejthetetlen karakter, akivel együtt sírhatunk, vagy épp nevethetünk.
A karakteralkotásba fektetett időn és munkán tehát nem érdemes spórolni. Akár vázlatot készítünk írás előtt, akár menet közben ismerkedünk meg a szereplőinkkel, igyekeznünk kell őket minél hitelesebbé tenni az olvasó számára, különben elvesztegetjük az egyik legjobb eszközünket arra, hogy a mondanivalónkat eljuttassuk hozzá.
Mind olvastunk már olyan történeteket, melyekben minden mást kizárva elmerültünk. Találkoztunk olyan szereplőkkel, akik felé valamiféle kötődést éreztünk, olyannyira, hogy képesek voltunk több száz oldalon át elkísérni őket az útjukra. Íróként arra törekszünk, hogy a saját történeteinkkel, a saját szereplőinkkel kapcsolatban ugyanezt az érzést keltsük másokban.
Azt mondják, egy jól kidolgozott szereplő életre kel és önálló akarattal bír, gyakran ellentmond az írója terveinek és a saját kedve szerint alakítja a történetet. Az írásuk közben olyan érzésünk támad, mintha bármikor leléphetnének a papírról. Aki még nem tapasztalt ilyesmit, annak hihetetlenül hangzik, pedig cseppet sem túlzás. Sőt, a titkuk is egészen egyszerű: az ilyen szereplők olyanok, mint mi, emberek. Ahhoz tehát, hogy valóságosnak tűnő karaktert alkothassunk, először önmagunkat kell megismernünk.
Kicsit talán nevetségesen hangzik, pedig a legtöbbünknek fogalma sincs, milyen valójában. Hogy a kényelmünket megőrizzük, még saját magunk előtt is hajlamosak vagyunk palástolni a gyengeségeinket és mentséget keresni minden hibánkra. Ahhoz azonban, hogy valaki más - egy szereplő - lényegét megpróbálhassuk megérteni és átadni, először a saját lelkünk legmélyére kell ásnunk. Szembe kell néznünk mindazzal, amit a külvilágtól való félelmünkben eltemettünk magunkban, és meg kell élnünk az ott lapuló érzelmeket és gondolatokat legtisztább valójukban.
A történet hiába kitalált, a benne rejlő érzelmeknek valódinak kell lenniük, mert az olvasó felismeri a valódit: tudat alatt megérzi, ha egy szereplő úgy viselkedik, ahogy egy hús-vér ember sohasem tenné, és onnantól már képtelen lesz azonosulni vele. Csak úgy van esélyünk valaki más bőrébe bújni és mégis hiteleset írni, ha először képesek vagyunk a felszín mögé nézni és meglátni azokat a lényegi dolgokat, melyek emberré, önmagunkká tesznek minket.
Bevallom, egyáltalán nem ilyenre terveztem ezt a bejegyzést, jóval elvontabb lett, mint amilyennek szántam. Az elkövetkezendőkben igyekszem majd konkrétabb dolgokkal szolgálni.
Addig is kíváncsi lennék mások tapasztalataira a témában. Ti hogyan kezdtek hozzá a szereplők megalkotásához, és milyen módszerekkel igyekeztek őket hitelesen átadni? Eddigi olvasmányélményeitekben kik voltak azok a szereplők, akiket a legéletszerűbbnek találtatok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése