Leporolva: Szereplők fejlesztés alatt - 6 alapvető kérdés karakteralkotáshoz

Korábban volt róla szó, hogy ha írás előtt szánunk némi időt a szereplők megismerésére, azzal a későbbiekben megkönnyítjük a dolgunkat. Említettem ezzel kapcsolatban az adatlapkitöltős/interjús módszert, ennek azonban megvannak a maga hátrányai, és nem is működik mindenkinél. Ha megalapozott háttér nélkül dobálunk össze mindenféle részletet, az gyakran nemhogy segítene, de még a lehetőségeinket is beszűkíti, ha a történetben végig egy efféle keretbe próbáljuk beletuszkolni a karaktert.

Nem kell mindent tudnunk a szereplőinkről, mielőtt belekezdünk az írásba. Előfordul, hogy néhányuk hangjára azonnal rátalálunk és úgy ismerjük, mint saját magunkat, de a többségükkel aközben barátkozunk meg, hogy meséljük a történetüket. Ebben az esetben árthat, ha előre legyártott formuláknak akarjuk megfeleltetni őket és nem hagyjuk, hogy együtt fejlődjenek a sztorival - ez sikeres út a kartonemberkékhez.

Szeretek mindenfélét összeírni a szereplőkről, mielőtt belekezdenék a mesélésbe, de el kell ismernem, hogy ezek nagy része sosem fog belekerülni a történetbe. Ugyanakkor vannak olyan információk is, amelyeket tényleg ajánlatos tisztázni írás előtt, különben jó esélyünk van rá, hogy a tizenharmadik fejezetnél (ha egyáltalán eljutunk odáig) egyszer csak elakadunk és nem tudjuk, merre tovább. Nem oldalakon át tartó adatsorról van szó, hanem a hátterükre, személyiségükre, érzelmi állapotukra vonatkozó információkról. Ezekkel sokkal hasznosabb tisztában lenni, mint a fizikai dolgokkal, ha a történetnek még csak körvonalait ismerjük.

Leporolva: Ők a sztori sztárjai - Készíts velük interjút!

Forrás: ?

(Update: Mostantól a bejegyzésekben szereplő képeken elérhető a Pin it gomb, ha föléjük viszitek az egeret. Minden megosztásért hálás vagyok. ♥)

A mai bejegyzés témája a szereplőinkkel való ismerkedés. Vannak, akik kész élettörténettel érkeznek hozzánk és követelik, hogy írjunk róluk. Kérés nélkül is folyamatosan locsognak mindenről, amiről épp kedvük tartja. Másokkal azonban nehezebb dolgunk van. Velünk vannak, mint az árnyék, de csak bámulunk rájuk értetlenül, mert sehogyan sem sikerül szóra bírni őket.

Véleményem szerint a karakterek megismerésének egyik legjobb módja az, ha írunk róluk. Ha még nem állunk készen, nem feltétlenül magát a történetet, csak kiragadott pillanatokat az életükből. Érdemes például tudni, hogy mit csináltak, mielőtt belekeveredtek a jelenlegi bonyodalmakba. Hagyjuk, hadd meséljenek róla, hogy miért lettek azok, akik. De legalább annyit elmond, hogy mit csinálnak, amikor épp nem a cselekmény labirintusában bolyonganak: hogyan töltenek egy átlagos hétköznapot vagy egy esős vasárnap délutánt. Ilyenkor ne gondolkozzunk azon, hogy minek kellene történnie legközelebb, inkább sodródjunk a szereplővel és figyeljük, hogy a leírtak mit árulnak el az egyéniségéről.

Van azonban, mikor ez egyszerűen nem működik: annyira titkolóznak előttünk, hogy még a legártatlanabb részletekbe sem nyerünk bepillantást. Ilyenkor kell bekeményítenünk: becserkészni és leültetni őket egy szép hosszú beszélgetésre.

Ennek többféleképpen állhatunk neki. Foghatunk egy előre legyártott kérdéssort, amelyet megválaszolunk a szereplőnk nevében, de leírhatunk egy párbeszédes jelenetet is, mintha szemtől szemben ülnénk velük. Az előbbi tényszerű és arra kényszerít, hogy utánagondoljunk a dolgoknak, az utóbbi viszont lehetőséget ad arra, hogy megtaláljuk a szereplő hangját és elkapjuk a személyisége lényegét.

Elképzelhetjük, hogy megbeszéltünk a szereplővel egy interjút (könnyedén belemegy a dologba, vagy győzködni kell? ő akarja kiválasztani a helyet és az időt, vagy ránk bízza?), és találkozunk (mikor és hol?). Megfigyelhetjük, hogy mi az első benyomásunk róla (mi van rajta; mit csinál, mielőtt észrevenne minket; idegesnek látszik az interjú miatt?), és azon túl, hogy a kérdéseinkre válaszolgat, leírhatjuk azt is, mindezt hogyan teszi (milyen az arckifejezése; milyen mozdulatokat tesz beszéd közben; igazat mond vagy hazudik; válaszol egyáltalán?). Még az is lehet, hogy nem talál minket szimpatikusnak és egyszerűen távozik a helyszínről (vagy tetszőleges módon végez velünk, ha épp ilyen karakterről van szó).

Ilyesmire gondolok (Rai és Liniell a saját szereplőim):

Alig hiszem el, hogy Rai mégis eljön az interjúra. Mikor megkértem rá, nevetve bocsánatot kért és elutasított. A hadnagya viszont, Liniell, még aznap este felkeresett és közölte, hogy a parancsnok holnap délutánra vár. Vajon mitől változott meg a véleménye? Gyanítom, hogy Liniell lehet az oka - ki merne ellentmondani annak a nőnek?

A teaház, ahová a meghívás szól, hangulatos épület a főtér sarkán. Bent körül sem kell néznem, azonnal megakad a szemem Rain. Az ablak mellett ül és a pincérlánnyal cseveg. Ha a pír a lány arcán jelent valamit, nem a rendelését adja le.

Odasétálok hozzá. Udvariasan köszön és hellyel kínál, de nem küldi el azonnal a lányt.

- ... szóval ha újból előjönne az a hátfájás, ne habozzon üzenni nekem. - Kivillantja a fogait, és a pincérlány még jobban elpirul.

Kezdem kellemetlenül érezni magam, ezért közbeszólok. - Nem tudtam, hogy az osztagában civileket is fogadnak.

- Az osztagban nem is. De mint parancsnok, szolgálaton kívül megválogathatom, kiket akarok kezelni. - Egyre jobban vigyorog, és én már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ez az interjú...

Kissé tudathasadásos jellege van a dolognak, de ezt a kockázatot vállalnunk kell, ha egyszer a fejükbe akarunk látni. :)

Az, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel nekik, erősen történetfüggő. Általánosságban azt tudom javasolni, hogy próbáljunk a külső, elsőre szembetűnő dolgok mögé nézni. Jó tudni, hogy milyen a szereplő haj- vagy szemszíne, hol született és mit dolgozik, de a száraz tényekből még nem derül ki, hogyan reagálna egy adott helyzetben. Azok a kérdések, amelyek a személyiségére világítanak rá, abban is a segítségünkre lesznek, hogy a cselekményt miképpen alakíthatjuk.

Itt találtok egy általam összeállított kérdéssort, amelyet megválaszolhattok a szereplőitek nevében, ha elakadtatok, vagy fel is használhatjátok, hogy interjút készítsetek velük. Természetesen lehet, sőt ajánlott igény szerint kiegészíteni és módosítani.

Ti mennyit tudtok a szereplőitekről, mielőtt elkezdtek írni? Könnyen ismerkedtek velük, vagy eltart egy darabig, mire kihúztok belőlük valamit?

Miért van, hogy írónak lenni egyszerre fantasztikus és nehéz?

Ezt a bejegyzést még 2010-ben írtam, és ahogy ma újraolvastam, még mindig igaznak érzem. Nem vagyok már tinédzser, sok akkori szorongásom megszűnt és elégedett vagyok a mostani életemmel, ugyanakkor a bizonytalanság, hogy jó úton járok-e, időről időre felüti a fejét. A válaszom mindig az, hogy igen, ez a poszt pedig nagyon jó emlékeztető számomra arról, hogy mekkora utat jártam be az elmúlt néhány évben.

Ha úgy érzitek, a bejegyzés végén beszélgessünk a Ti tapasztalataitokról, nagyon kíváncsi vagyok.

Forrás: ?

"Writing is the only thing that, when I do it, I don't feel I should be doing something else."

("Egyedül írás közben nem érzem, hogy valami mást kellene csinálnom.")

- Gloria Steinem

Írni, írónak lenni nem könnyű, bármilyen életszakaszban is van az ember. De a legnehezebb dolguk talán mégis a tiniknek, fiatal felnőtteknek van.

Néhány évig én is beleesem még ebbe a kategóriába, ezért döntöttem úgy, hogy megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az írás régóta elveszi az időm egy részét, mégsem tartok egyetlen percet sem elvesztegetettnek. Úgy érzem - és azt hiszem, ez már nem is fog változni -, hogy az alkotással járó izgalom és munka az egyik legfantasztikusabb dolog, amit eddig megtapasztalhattam. Természetesen vannak más, "való életbeli" dolgok, amiket csak fiatalon élhetek át, ezeket ugyanúgy nem cserélném el semmiért. De az írás a szenvedélyem, és ha hiányozna az életemből, a mostani énem jóval szegényebb lenne.

Ettől függetlenül vannak dolgok, amik igencsak megnehezítik az írói ambíciók vállalását, különösen a tinikorban:

Senki nem vesz komolyan

És ez valószínűleg így is lesz, amíg az ember ténylegesen ki nem adja az írásait. Ez a szakma amúgy is elég bizonytalan, a nem író, sőt sokszor olvasni sem szerető környezetünkkel pedig már-már lehetetlen megértetni, hogy igenis komolyan gondoljuk, amit csinálunk, és van értelme folytatni. Heh, néha még magamat is győzködnöm kell róla! Láttam mások arcát, mikor megtudták, hogy szeretek írni: "Nincs elég tapasztalatod, ugyan miről tudnál írni? Ez csak tinédzserkori dráma, majd kinövöd!" De összeszorítottam a fogam és mosolyogtam. Talán igazuk van, talán nem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy folytatom, amíg úgy érzem, megéri. Ha tényleg írnom kell, előbb-utóbb ki fog derülni, és mások véleménye addig nem számít.

Depressziósnak és öngyilkos hajlamúnak bélyegeznek

Mikor az egyik osztálytársam megtudta, hogy szeretek írni, mielőtt bármi mást mondhattam volna, azonnal azt feltételezte, hogy halni vágyó verseket költök egy sötét sarokban. WTF?! Másoknál talán nem ennyire drasztikus a helyzet, de az biztos, hogy sokaknak előítéletei vannak az írókkal/költőkkel szemben, és cseppet sem segít a helyzeten, ha mindemellett még tinédzser is az ember. A család jó esetben képes elfogadni, az idegenek cseppet sem érdekelnek, a legrosszabb viszont minden bizonnyal a kortársak véleménye. Ebben az életkorban vágyunk leginkább arra, hogy be tudjunk illeszkedni, de sajnos lassan az is csodálkozást vált ki, ha egy tini szeret olvasni. Ha emellett még ír is, azt gyakran vállalni sem meri...

Kevés lehetőség van hasonló érdeklődésűekkel találkozni

Szerencsésnek érzem magam, amiért három olyan embert mondhatok barátomnak, akik szintén írnak. Mielőtt felfedtük volna egymás előtt ezt a nem is olyan nagy titkot, gyakran majd' megfojtott a vágy, hogy végre beszélhessek valaki olyannal, aki legalább annyira lelkesedik az írói világ iránt, mint én. Rajtuk kívül is voltak, akik meghallgatták a karakterem fantasztikus háttérinfóját, vagy az aktuálisan felfedezett részletet, ami majd életre kelti a kitalált világomat, és ezért hálás vagyok nekik. Abban viszont, hogy fejlődni tudjunk, olyanok visszajelzésére van szükség, akik tudják, mit lássanak a sorok mögött és építő kritikát tudnak nyújtani. Vannak kisebb-nagyobb online közösségek, de az nem ugyanaz, mint szemben ülni más írókkal és letörölhetetlen vigyorral áradozni a legújabb ötletről.

Ugyanakkor a nehézségek ellenére előnyökkel is jár, ha az ambíciónkat nem hagyjuk elkallódni és a képességünk csiszolására törekszünk:

Új perspektívákat nyit

Valószínűleg igaz ez más művészeti ágakra is, nem csak az írásra. Ha kicsit is komolyan vesszük, a napjaink részévé válik és néha anélkül formálja a gondolkodásunkat, hogy észrevennénk. Mások helyzetébe kell képzelnünk magunkat, figyelnünk kell a részletekre és kénytelenek vagyunk a dolgok legmélyére ásni, ha hiteleset akarunk alkotni, ehhez pedig van, hogy olyan nézőpontokat is figyelembe kell vennünk, amiket korábban elítéltünk vagy elképzelhetetlennek tartottunk. Hozzásegít nemcsak ahhoz, hogy idővel jobb és szebb dolgokat alkossunk, de ahhoz is, hogy a hétköznapi életünkben új szempontok nyíljanak.

Megváltoztatja az olvasás élményét

Néha még mindig nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek a változásnak vagy sem. Kevesebb könyvre mondom azt, hogy jó, mert ahogy tanulom az írás művészetét, képessé válok észrevenni bennük a szerzők által elkövetett hibákat. Ez egyrészt jó érzéssel tölt el, mert biztosít róla, hogy az erőfeszítésem nem veszik kárba, de másfelől annyira idegesítenek az elszúrt dolgok, hogy gyakran képtelen vagyok végigolvasni egy olyan könyvet, amit korábban élveztem volna. Ha viszont  olyan művel találkozom, amire tapasztaltabb szemmel is azt tudom mondani, hogy hűha, akkor az eddiginél magasabb szinten tudom értékelni az írást, és még többet tanulhatok belőle.

Az iskolában/munkahelyen is jól jön

Gimnáziumban, egyetemen, de még a munkahelyen is állandóan előfordul, hogy papírra kell vetnünk dolgokat. Ha dolgozatot, esszét vagy beszámolót kell írnunk valamiről, hatalmas előnyt jelent, ha a szabadidőnkben sem áll távol tőlünk a papír és a toll: egyrészt valószínűleg megtanultunk helyesen írni, másrészt jóval kisebb erőfeszítéssel, kevesebb idő alatt tudjuk teljesíteni a kiszabott feladatot.

Mint mindennek, az írásnak is vannak nehézségei, de ha képesek vagyunk ezeken felülemelkedni, az általában duplán kifizetődik. Azt hiszem, a későbbiekben sokat köszönhetek majd annak, hogy nem adtam fel az álmom - még akkor is, ha nem lesz belőlem publikált író.

Kíváncsi lennék mások tapasztalataira is a témában. Milyen nehézségeket támasztott a környezetetek, és hogyan próbáltatok felülemelkedni rajta? Tényleg nehezebb tiniként vállalni az írást, mint más életkorban?

Leporolva: Gondolatébresztő kérdések világtervezéshez

Forrás: ?

A tegnapi és tegnapelőtti világtervezős bejegyzések folytatásaként az alábbiakban olyan kérdéseket olvashatsz, amelyek kiindulópontot adhatnak a saját történeted világának megtervezéséhez. Minden világ egyedi, így ez a lista csak általánosságokból állhat, de lehet, hogy találsz a kérdések közt olyasmit, ami eddig elkerülte a figyelmed vagy új ötleted támad tőle.

Honnan származik minden?

Ha a mágiamentes Földünkről írsz, ezen valószínűleg kevesebbet kell gondolkoznod (hiszen mindennek utána tudsz nézni). Ha viszont úgy döntesz, hogy vámpírt, vérfarkast és ki tudja milyen természetfeletti dolgot helyezel a békés külvárosba vagy a földalatti csatornarendszerbe, nem árt tisztában lenned vele, hogyan is került oda.

Mikor jött létre a faj/a mágia/alkímia stb.? Mindig is létezett, az emberrel egyidős vagy csak később alakult ki? Milyen evolúciós folyamat vezetett a létrejöttéhez és miért volt szükség rá? Milyen eszköze volt a túlélésre? Hogyan maradt titokban? Ha nem maradt titokban, hogyan reagált rá a környezet?

Jó példát látni erre a Twilightban: az indiánokból akkor tört elő a farkas, mikor a túlélésük veszélyben forgott, és mikor a fenyegetés elmúlt, a képességük nemzedékeken át szunnyadt. Gondoljunk bármit Stephanie Meyer művéről, ezt mindenesetre jól csinálta: ha nem találta volna ki, miért és hogyan működik, kevésbé lenne hiteles, hogy fiatal srácok egyszer csak óriás vámpírölő farkasokká változnak.

Hasonló a helyzet, ha kitalált világról van szó: kérdezned kell. Evolúció során alakult ki minden vagy az istenek hozták létre? Ha az utóbbi, hol vannak most ezek az istenek? Ma is beleszólnak a világ működésébe? Az emberek tudnak a létezésükről?

Éghajlat:

Jelentéktelennek tűnhet, pedig sok mindent befolyásol. A legészakibb területeken például a nyári hónapok alatt éjszaka is süt a nap, a téli időszakban viszont már délután lenyugszik. Ha ezt tudod, az  ide helyezett írásodnak hiteles színezetet adhatsz vele, ha viszont július közepén este kilenckor napnyugtáról és sötétről beszélsz, elveszítheted a tapasztaltabb olvasóid bizalmát.

Vannak évszakok? Ha igen, mennyi és mi jellemző rájuk? Sokat esik az eső/hó? Mely időszakban? Mennyire van hideg/meleg? Az időjárást is számításba kell vennünk, mint világot formáló réteg: meghatározza az öltözködést, az emberek viselkedését és életkörülményeit, a mezőgazdaságot, az építészetet, a szokásokat, az ott élő növényeket, állatokat stb.

Egy állandó hóval borított területen meleg bundákba öltözködnek (honnan szerzik az alapanyagot? ki készíti el? mindenki megengedheti magának a jó minőségű szőrméket?), majdnem az egész testük takarásban van, így előfordulhat, hogy tabunak számít mások előtt csupasz bőrt mutatni. Ugyanakkor egy olyan helyen, ahol állandó a hőség és szárazság, lehet, hogy teljesen elfogadott dolog meztelenül végigsétálni az utcán, és kiközösítik azt, aki takargatni akarja a testét.

Arról nem is beszélve, hogy mivel szabotálhatnánk egyszerűbben hőseink terveit, mint egy jól irányzott természeti katasztrófával? Egy tűzvész az erdőben, ahonnan az élelmet nyerik, vagy egy homokvihar, ami miatt nem tudnak időben elindulni, nagyszerű alkalom rá, hogy erőltetettség nélkül bonyolítsunk a szálakon és megmutassuk, hogy a szereplőinket milyen fából faragták.

Intelligens élőlények:

Kik lakják az általad teremtett világot és hogyan alakultak ki? Evolúció során, mutációval, vagy egészen máshogy? Léteznek emberek? Mi jellemző az egyes fajokra, és hogyan viszonyulnak egymáshoz? Békében élnek vagy állandó háborúskodásban? Elismerik egyáltalán a másikat mint intelligens faj? Szaporodhatnak egymás között? Hogy kezelik a félvéreket? Harmóniában vannak a természettel, vagy egy iparosodott, mechanikus világban élnek? Ha az utóbbi, milyen következményekkel jár a környezet pusztulása?

Állatok, növények és a mezőgazdaság:

Milyen élőlények jellemzők az adott területre? Egy-egy állat- vagy növényfaj akkor is kiszínezheti a történetedet, ha a mi világunkról írsz. Bizonyos helyeken állandó problémát jelentenek a kártevő állatok, van, ahol mindennapos kígyókat találni a házban, de olyan is előfordult már, hogy valakinek egy aligátor úszkált a medencéjében. Ha egy lezuhant repülő túlélőiről írsz, nem árt tisztában lenned vele, hogy milyen ehető növényeket találhatnak a szigetükön, és melyek a mérgezőek - ezt a szereplőidnek persze nem kell feltétlenül tudniuk, érdekes végignézni, hogyan jönnek rá minderre saját maguktól.

Ha nem modern helyszínen játszódik a történeted, ez még fontosabb. Az ott élőknek valószínűleg maguknak kell előállítaniuk az élelmet és az eszközöket, így jó, ha tudod, hogy milyen növények és állatok jellemzőek az éghajlatra, amely mellett döntöttél. Természetesen saját fajokat is létrehozhatsz,  de mindenképpen maradj következes. Teljesen más élővilága van Magyarországnak, mint az afrikai szavannának, és ez egy kitalált világban sem lesz másként.

Milyen időszakban mit termesztenek? Milyen fából készítenek tárgyakat? Tartanak hobbiállatokat? Vannak bizonyos fajoknak kulturális vonatkozásai, mint Indiában a tehénnek? Ha igen, hogyan alakult ki mindez? Milyen céllal tenyésztik az egyes állatokat? Mindenki magának termeli az ételt, vagy egy bizonyos réteg látja el a többieket? Van elég termőföld, képesek megtermelni a szükséges mennyiséget, vagy behozatalra szorulnak, esetleg éheznek?

Az, hogy ki mit eszik, segíthet a társadalmi osztályok elkülönítésében is. Régen kizárólag a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy fehér kenyeret egyenek, a szegényeknek barna kenyérrel kellett megelégedniük, amit kevésbé jó minőségűnek tartottak (ma persze már tudjuk, hogy ezek fogyasztása segít megelőzni bizonyos hiánybetegségeket, amelyek a gazdagok körében igen gyakoriak voltak :)).

Iparágak, nyersanyagok, gazdaság:

Manapság az átlagember bemegy a boltba, telepakolja a kosarát, fizet, majd hazakocsikázik a megvásárolt termékekkel. Bizonyos történetekben ez elég, és egy fantáziavilágban is nagyon könnyű azt mondani, hogy a szegény ember kiment a szekerével a piacra...

De honnan szerzi a pénzt, hogy meglegyen a napi betevője? Mindenütt ugyanolyan pénzt használnak? Ha nem, hol fogadják el őket? Vannak váltópénzek? Létezik egyáltalán pénz ebben a társadalomban, vagy cserekereskedelmet folytatnak? Ha az utóbbi, mennyit ér egy tyúk, egy tojás, egy zsák búza? Mindenkinek joga van eladni az áruját? Vannak állandó üzletek, vagy időközönként vásárt, piacot rendeznek? Kereskednek más népekkel? Ha igen, milyen termékeket, nyersanyagokat visznek ki, és melyekből szorulnak behozatalra? Milyen módon és útvonalakon zajlik a kereskedelem? Vannak veszélyei? Milyen iparágak jellemzők a területre? Milyen foglalkozásokat becsülnek meg és melyeket nézik le?

A szegényeknek valamiből meg kell élniük, a gazdagok pedig valahonnan szerezték a pénzüket. A már korábban is említett fagyos területen bizonyára nagy becsben tartják a vadászokat és mesterembereket, mert ők látják el a közösséget a túléléshez szükséges élelemmel és eszközökkel, de nem becsülik sokra azokat, akik nem végeznek kétkezi munkát.

Vallás:

Hosszú oldalakat lehetne teleírni azzal, hogyan formálta és formálja ma is a vallás az emberi gondolkodást. Nem kizárólag isten(ek)ről van szó: ez határozza meg, hogy milyennek látjuk a világot, amelyben élünk, mit gondolunk az univerzum működéséről és hogyan szervezzük e nézetek köré az életünket, milyen erkölcsi normákat követünk, mit ítélünk jónak és rossznak. Bárhová helyezzük is a történetünket, ezt a kérdéskört lehetetlen megkerülni, mert a szereplőknek előbb-utóbb szembe kell nézniük Az Élet Nagy Kérdéseivel.

Legelőször ismerned kell a különböző kultúrák vallásait. Ha valós helyszínről írsz, elég az arra jellemzőt, de ha egy teljesen új vallást akarsz létrehozni, lehetőleg minél többet. Ezen az oldalon rövid leírásokat találsz a különböző hitrendszerekről, érdemes legalább ennyit elolvasni. (Részletesebben, ráadásul magyarul például itt, a bal oldalon a Vallások címke alatt találhatsz olvasnivalót, de alapvetően az egész oldal nagy segítség lehet különböző kultúrák megismeréséhez.)

Oktatás:

Nem mindig volt kötelező állami oktatás. Hosszú időn át ritkaságszámba ment, hogy valaki írni és/vagy olvasni tudott. A tanult emberekhez is másként viszonyultak: volt, ahol nagyon megbecsülték őket, máshol feleslegesnek tartották vagy féltek tőlük. Ráadásul kezdetben csak a férfiak járhattak iskolába, a nőknek kizárólag a háztartásra volt gondjuk. Általában az édesanyjuk tanította őket, vagy ha előkelőbbek voltak, tanárt fogadtak melléjük, aki a kultúráról és a művészetekről oktatta őket.

Ma sem kezelik mindenhol ugyanúgy az oktatási kérdést. Különféle iskolarendszerek léteznek, különféle nézeteket és készségeket erősítenek a diákokban. Ha különböző kultúrából származó szereplőket hozunk össze, ez könnyedén félreértés vagy konfliktus forrása lehet.

Kitalált világokban is fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan viszonyulnak az oktatáshoz. Kinek van joga tanulni? Egyénileg kell tanárt fogadni vagy léteznek iskolák? Ha az utóbbi, ki hozta létre és hogyan tartják fenn? Kötelező az oktatás? Mennyire becsülik meg a tanult embereket, miben más az ő életük a többiekétől? Milyen tárgyakat oktatnak az iskolában? A lakosság milyen aránya tud írni/olvasni? Létezik felsőoktatás? Külföldi csereprogramok? A mesterek fogadnak fel tanítványokat?

Szórakozás:

Elengedhetetlen része bármelyik kultúrának, és mindegyik más-mást ért a szórakozás fogalma alatt. Ami az egyiknek a legnagyobb élvezetet jelenti, az a másiknak unalmas időpocsékolás. Gondold végig, hogy a világod lakóinak mi jelent kikapcsolódást. Hogyan változik ez a társadalmi osztályokban? Mindenki megteheti ugyanazt, vagy nemhez/ranghoz/korhoz stb. van kötve? Léteznek nagyobb, időközönként megrendezett események, mint az Olimpia vagy a focivébé? Vannak hivatásos sportolók vagy bárki indulhat ezeken a játékokon? Vannak illetlennek vagy tiltottnak minősített szórakozási formák? Ki vesz részt ezekben és miért?

Építészet, művészetek, öltözködés:

A különböző helyekre és korokra különböző stílus jellemző, amely szorosan összefügg az adott kultúrában a világról vallott nézetekkel. Milyen díszítőelemeket használnak egy nemesi kúriában, és milyet egy szegény család viskójában? Vannak visszatérő motívumok? Fontos ezeknek a jelentése? Vannak olyan dolgok, amiket a vallás tilt vagy elítél? Miért követné valaki mégis ezt az utat? Miből és milyen típusú házakat építenek? Mi számít divatosnak és mi elavultnak? Milyen színvilágot kedvelnek? Őrzik a régi hagyományokat vagy elfelejtették őket?

Legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről, táncról, építészetről, öltözködésről vagy bármi másról, a közízlés napról napra észrevétlenül változik és átalakul. Mindig lesznek újítók, tradíciókat követők és olyanok is, akik valahol a kettő közt menetelnek.

Mágia és technológia:

Steven Savage-től kölcsönzöm a a következő definíciót: mind a mágia, mind a technológia arra irányul, hogy hassunk a környezetünkre, eredményeket érjünk el benne és megváltoztassuk azt. Tehát a céljuk egy és ugyanaz, csak más eszközöket használnak. Az ipari forradalom korában számtalan új módszer és találmány jelent meg azzal a céllal, hogy megkönnyítsék a hétköznapi életet. A mágia bizonyos formái ugyanerre valók.

Azt a kérdést kell először feltennünk magunknak, hogy a feltalálók vagy különféle praktikák űzői milyen problémát reméltek megoldani a technológia vagy a mágia útján. Az eredmény természetesen nem mindig az, amire számítottak: van, hogy több mindenre lehet használni, mint eredetileg gondolták, vagy épp teljesen másra. Az is lehet, hogy egy idő után használhatatlannak bizonyul és elfelejtődik, vagy visszaélnek vele és olyan célra használják, melyet ismervén a kitalálója sosem alkotta volna meg.

Fontos azt is tudni, ki és hogyan hozta létre, mennyire elterjedt a használata, kinek van joga hozzá, és hogyan sikerül fenntartani. Ha egy találmány ritka nyersanyagból készül, vagy egy mágiaforma hatalmas szaktudást igényel, akkor azt vagy óriási becsben tartják és egy bizonyos réteg őrzi, vagy idővel gazdaságtalannak ítélik és keresnek helyette mást. A használatának mindenképpen ára van: akár pénzbeli, akár a temérdek tanulás, akár áldozat a szellemeknek. Ha a tudáshoz bárki erőfeszítés nélkül hozzáférhet, az előbb-utóbb eltorzul, a történetünk pedig hitelét veszti.

Az író tudja mindezt, az olvasó viszont csak azt érzékeli, hogy a történetben minden sarkon új és varázslatos részletek várják. Ha jól csináljuk, észre sem veszi a temérdek munkát, amit egy működő rendszer felállítására szenteltünk, mert annyira természetesnek hat, mintha ő is bármikor belesétálhatna.

Természetesen nem kell és nem is lehet mindent előre tudni. Írás közben olyan kérdésekbe botlunk majd, melyekre egyáltalán nem számítottunk. Ilyenkor érdemes megállni és elgondolkodni a válaszon. Egyetlen állítás újabb és újabb kérdéseket szül, és minél szilárdabb alapra építkezünk, annál biztosabban fogja állni a történet a legkülönfélébb elvárások ostromát.

Leporolva: Hogyan teremtsünk világot a semmiből? - 2. rész

Forrás

Az előző bejegyzésben már írtam róla, hogy miért tartom fontosnak a világtervezést, mielőtt írni kezdünk. Ha nem ismerjük a tágabb színteret, amelybe a történetünket helyezzük, olyan hatást kelthetünk, mintha egy üres, fehér térben lebegnének a karakterek. Meg kell ismernünk azokat az egyéni részleteket, amelyek a legátlagosabb helyszínt is életre hívják. Neil Gaiman szavaival élve:

"Biztosra veheted, hogy az emberek többnyire tudják, hogy néz ki egy utca, egy bolt, egy tengerpart, az ég vagy egy tölgyfa. Azt mondd el nekik, hogy ez az egy mitől különleges."

Hajlamosak vagyunk össze-vissza beledobálni néhány sor leírást a történetbe, sokszor jóval emelkedettebb hangnemben, mint az a stílusunkhoz illene, és ezzel kirángatni az olvasót a cselekmény bűvköréből. Az ilyen részek általában kilógnak, és néhány mondat múlva már senki nem emlékszik rájuk; a szereplők megint hollywoodi kartonvásznak előtt szaladgálnak.

Mit tehetünk hát, ha valódi életet akarunk lehelni egy helyszínbe?

Azt hiszem, ahány író, annyiféle megközelítése létezik a világtervezésnek. Én részletes jegyzeteket készítek, keretet adok a történetnek, mielőtt alaposabban kidolgoznám a karaktereket vagy a cselekményt. Ezeknek valószínűleg a fele sem fog belekerülni az írásba, mégis biztosítja, hogy ha a szükség úgy kívánja, bármikor előhúzhassak egy-egy érdekes részletet.  Mások lehet, hogy épp a szereplőkkel vagy a cselekménnyel kezdik, és közben bukkannak értékes információkra a világukról, amelyeket aztán megőriznek fejben vagy írásban. Akárhogyan is csináljuk, vannak bizonyos lépések, amelyekkel nem csak megkönnyíthetjük a dolgunkat, mikor írásra kerül a sor, de olyan képet festhetünk az olvasó elé, amely legalább annyira valódinak hat, mint a világ, amelyben él.

Ha a történeted a mi világunkban, létező helyen játszódik, remek. Az internet és a különféle útikönyvek, beszámolók jó alapot biztosítanak, szinte semmi nincs, aminek ne tudnál pontosan utánanézni még akkor is, ha sosem jártál mondjuk New Yorkban vagy Tokióban. Ha teljes egészében általad kreált világról van szó, akkor is nagy segítség lehet, ha egy valódi helyet veszel alapul és onnan építkezel.

Mindkét esetben fontos, hogy átlássuk, miért éppen úgy vannak a dolgok, ahogy, és hogyan lettek olyanok, amilyenek. A világ, amilyennek mi ismerjük, rétegekből épül fel, amelyek mind formálják azt, amit valóságnak érzékelünk: nyelv, kultúra, vallás, ökoszisztéma (az élőlények és élettelen környezetük közti kapcsolatrendszer) és számtalan más dolog. Ezeknek a rétegeknek ugyanúgy meg kell lenniük egy fantáziavilágban akkor is, ha csak apró utalásokat teszel majd rájuk az írásodban, mert ez formálta a szereplőidet olyanná, amilyenek.

A legjobb, amit ezek megismerése érdekében tehetünk, hogy folyamatosan kérdezünk. Némi támpontot erről a következő posztban olvashattok majd, mert túl hosszúnak éreztem egy bejegyzésbe sűríteni.

Addig is kíváncsi vagyok: számotokra mennyire fontos, hogy alaposan ismerjétek a helyszínt, ahol egy történet játszódik? Működhet a cselekmény részletes leírások nélkül is?

Leporolva: Hogyan teremtsünk világot a semmiből? - 1. rész

Forrás

A történetből, amin jelenleg dolgozom, egyetlen sort sem vetettem papírra eddig. Mégis azt mondom, hogy már hetek óta dolgozom rajta. Ellentmondásnak tűnhet, de hadd magyarázzam meg!

Korábbi bejegyzésekben említettem, hogy ahhoz, hogy elkerüljünk egy újabb félbehagyott, fiók mélyére vágott irományt, szükség van némi agytornára, mielőtt megszállott módjára pötyögni kezdenénk. Az első feladat, hogy meg kell ismernünk a világot, a környezetet, amelybe a történetünket helyezni szeretnénk.

Volt idő, mikor úgy gondoltam, hogy ez rám nem vonatkozik. Fontos lehet, ha valaki sci-fit ír, vagy fantasyt, de én egy modern helyszínen játszódó sztorit akarok; köszönöm szépen, ebben élek, tökéletesen ismerem. Minek fecséreljek rá még több időt, mikor írhatnék is?

Igen, persze.

A városban milyen utcák nyílnak a főútról? Milyen irányba futnak a házszámok? Hol vannak fizetős/ingyenes parkolóhelyek? Mégis milyen fa az az óriási izé a könyvtár udvarán? Milyen ünnepségeket, fesztiválokat rendeznek meg évente? Honnan ered a patak, ami kettészeli a várost? Milyen legenda fűződik a település alapításához, és honnan származik a neve? Milyen stílusúak a régi épületek a belvárosban? Kinek a neve áll azon a díszes sírkövön a városszéli temetőben?

Millió ilyen kérdést lehetne még feltenni, melyek megválaszolásukkor bizalmas tudást adnak egy helyszínről. És pont ez a benső tudás az, ami életre hív egy történetet: apró, ám tökéletes részletek, melyeket olyan természetességgel szövünk a gondolatmenetbe, hogy mi magunk észre sem vesszük őket. Az olvasó viszont annál inkább. Minél mélyebbre kell ásnunk még akkor is, ha úgy gondoljuk, nem lesz szükségünk rá.

Forrás

A helyszín alapos megismerésével nem csak hitelt adhatunk a művünknek, de:

Elkerülhetjük a hibákat, ellentmondásokat

Mindenkivel előfordul, hogy elfelejt valamit, összetéveszt bizonyos adatokat, ha azonban ez írás közben történik, és a második fejezetben mást állítunk, mint a tizenötödikben, az sokakat elkedvetleníthet az olvasástól. Ha mi magunk sem vagyunk tisztában vele, hol és hogyan történtek a dolgok, hogy várhatnánk, hogy az olvasó hitelt adjon a szavunknak? 

Új ötleteket találhatunk

A legtöbb esetben a környezet már a történetünk kezdete előtt létezett, és nagy valószínűséggel utána is fog. Egy jól felépített világ önmagától működik, olyan, mint a miénk: sosem ismerhetjük meg egészen, mindig találunk újabb kérdéseket, melyek megválaszolásával még több kérdés vetődik fel és így tovább. Az a tapasztalatom, hogy a részletek feltárásával egyre messzebbre nyúlik a történetünk fonala és váratlan kincsekre bukkanunk, melyek csak még gazdagabbá teszik a történetünket, sok esetben pedig tálcán kínálják a tökéletes megoldást, ha valahol éppen elakadtunk.

Korlátot szabhatunk a képzeletünknek

Elismerem, ez nem hangzik túl jól, de mindjárt kifejtem. Mikor sok időt és energiát áldozunk valamire, jelen esetben egy-egy történet megírására, szinte lehetetlen elkerülni, hogy érzelmileg is kötődjünk hozzá. A kedvenc szereplőinknek hajlamosak vagyunk emiatt egérutat biztosítani a nehéz helyzetekből, nem ritkán teljesen illogikus, hihetetlen módokon - az efféle csodás, lehetetlennek tűnő megmenekülések pedig általában nem szolgálnak a történet javára. Ha ismerjük a világunk határait, tudjuk, mi hogyan működik benne, az rákényszerít minket, hogy az adott kereten belül kutassunk megoldás után (vagy leírjunk néhány tragikus halálesetet...).

Elég feltenni néhány kérdést és folyamatosan kutatni a miértek után. Az alapvetőnek tűnő dolgok is bátran megkérdőjelezhetők, és lehet, hogy az átgondolás után kicsit más szemmel nézünk majd akár a saját, akár a kitalált világunkra.

Ti mennyi időt szántok a világalkotásra, mielőtt belekezdtek az írásba? Mik az első lépések, hogyan fogtok hozzá az egészhez?

Leporolva: A fanfictionök védelmében

Fanfictionnek az olyan műveket nevezzük, melyek alapjául egy már létező regény, film, játék, stb. világa, szereplői, helyzetei szolgálnak. A műfajnak ma már létezik valódi személyeket, többnyire hírességeket szerepeltető változata is.

Nem csak külföldi oldalakon, de itthon is többször láttam a fanfiction írókat más tollával ékeskedő, lusta, fantáziátlan jelzőkkel illetni. Ennek oka az lehet, hogy a rajongói alkotások elárasztják az internetet, és mivel gyakorlatilag bárki bármit közzétehet, bőven akadnak köztük mindenfajta igényességet nélkülöző írások. Sokan arra biztatják ezen művek szerzőit, hogy ne pazarolják ilyesmire az időt, írjanak inkább saját történetet.

A probléma ugyanakkor nem a fanficekkel van. A fanfiction szabályai  nem sokban térnek el a saját művekétől, a megírásukhoz ugyanolyan eszköztárra van szükség. A különbség annyi, hogy ebben az esetben az író kézhez kap egy alapot, amire építkezhet. Ha ezt nem tudja úgy kihasználni, hogy élvezhető alkotás szülessen, akkor egy önálló művel, amely jóval több háttérmunkát igényel, még kevesebb sikere lesz.

Éppen ezért nem tartom időpocsékolásnak a fanficírást. Tökéletes kiindulási alap, ha az ember először próbálja elsajátítani az írás művészetét; ha gyakorolni akar; ha kell egy kis bemelegítés, mielőtt beleveti magát abba a trükkös jelenetbe a saját történetében; ha egyszerűen írni van kedve és ki akarja ereszteni a gőzt.

A fanfictionnek emellett van még egy nagyon hasznos tulajdonsága: rajongóktól rajongóknak szól, akik az íróhoz hasonlóan tisztában vannak az alapművel és ugyanúgy lelkesednek érte. A fanfictiont írók és olvasók éppen ezért nagyon összetartó közösség, akik kölcsönösen támogatják és biztatják egymást a hozzászólásaikkal, kritikáikkal.

Aki fanficet kezd írni, annak valószínűleg a kezdetektől akadnak olvasói, de ez nem jelenti, hogy a művéből az igényesség és a kreatív megoldások teljességgel hiányozhatnának. Egy szintet ugyanúgy el kell érnie, különben egy idő után nem lesz elég a népszerű szereplők neve, hogy megtartsa az olvasót.

Ami pedig a legfontosabb: fanfictiont, ugyanúgy, mint saját történetet, azért ír az ember, mert szereti, örömet okoz neki, és egyedül ez számít.

Nektek mi a véleményetek a fanfictonről? Olvastok, esetleg magatok is írtok? Kíváncsi lennék, mit gondoltok a témáról.

Leporolva: Valódi és kartonemberkék

Forrás: K. M. Weiland: Crafting Unforgettable Characters

Forrás

Folytatván a karakteralkotás témakörét, ezúttal a valódi és a kartonemberkék közti különbségekről lesz szó, illetve arról, hogy miként alkossuk meg az előbbit és kerüljük el az utóbbit.

Biztos vagyok benne, hogy mindkét típust jól ismeritek. A valódi, háromdimenziós karakterek azok, akikről már korábban is szó volt: akik megelevenednek az olvasó szeme előtt, és ő törődni kezd a sorsukkal. Akár pozitív szereplőkről van szó, akiknek szurkolni lehet, akár negatívakról, akiknek a vesztét kívánjuk, egy életszerű karakter mindenképp reakciót vált ki belőlünk, ugyanúgy, mint a körülöttünk lévő emberek.

A kartonemberkék ezzel szemben több száz oldal után sem kelnek életre a fejünkben - olyanok, mint egy papírból kivágott üres, lapos figura. Olvasás közben látjuk, hogy minden szavuk és tettük az író mesterkedése, nincs olyan érzésünk, hogy önmaguktól cselekszenek. Az ilyen karakterek felszínesek, semmi mélységük, ezért nem tudunk azonosulni velük. Csak feledhető nevek és arcok; nincs semmijük a cselekményben betöltött szerepen kívül.

Ahogy korábban volt róla szó, a szereplők biztosítják az érzelmi kapcsolatot a történet és az olvasó között, egy sablonból kivágott karakter pedig nem tudja ellátni ezt a feladatot.

Nézzünk néhány alapvető dolgot, melyek észben tartva útjelzőként szolgálhatnak, hogy elkerüljük a kartonszereplőket:

Leporolva: A történet lakói - Karakteralkotás

*Ez a bejegyzés eredetileg 2010. 12. 12-én a Connecting The Dots blogon jelent meg.

Copyright: Fiona Morrison

Akármilyen műfajban írunk is, az alkotásainkat karakterek népesítik be. Sok esetben egy szereplő az első, akit megpillantunk a képzeletünk szemén át, és annyira megragad minket, hogy feltétlenül el akarjuk mesélni a történetét. Van azonban, hogy valami teljesen más az ihletforrás: érezzük, hogy írnunk kell, de az általunk teremtett világ még üres, hiányoznak a lakói, nincs, akiről a történetünk szólna. Akármelyik eset is áll fenn, a karakterek kidolgozása az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkoznunk kell írás előtt, közben, de még után is.

A szereplők feladata, hogy elkalauzolják az olvasót a történetünk kusza erdejében: az olvasóhoz az ő tetteiken, szavaikon, gondolataikon keresztül jut el mindaz, amiről a mesénk szól. Éppen ezért, ha az olvasó nem tud valamilyen formában azonosulni a karaktereinkkel (ehhez nem feltétlenül kell egyetértenie velük vagy szimpatikusnak találnia őket!), akkor elveszik a legértékesebb kapocs, ami beszippanthatná őt az írásunkba. Ha pedig nincs meg a kapocs közte és a történet között, nincs, ami fenntartsa az érdeklődését, akkor nagy valószínűséggel végig sem olvassa a művünket.

És igaza lesz! Annyi történet közül választhat, miért pocsékolja cseppet sem korlátlan idejét élvezhetetlen alkotásokra?

Leporolva: Tervezzünk cselekményt! - 2.rész*

*Ez a bejegyzés eredetileg 2010. 12. 12-én a Connecting The Dots blogon jelent meg.
Forrás

A bejegyzés első részében arról volt szó, hogy merre induljunk tovább, ha az ötlet egy mi lenne ha-kérdés vagy egy szereplő formájában lep meg minket, ebben a posztban pedig néhány újabb elem továbbgondolásáról olvashattok.

Forrás

3. Esemény / Szituáció

Egy ilyen ötlet hasonlít a mi lenne ha-kérdésre, mégpedig abban, hogy tudjuk, mi történik, csak azt
nem, hogy kivel, mikor, hol, miért stb.

Élőlényeket találnak a világűrben. Valaki halálos fenyegetést kap, vagy egyszerűen kirúgják a munkahelyéről.

Ebben az esetben is az az első teendő, hogy egy szereplő életére vetítjük az eseményt. Ami történt, történik vagy történni fog, valakire mindenképpen hatással lesz és változást hoz, amivel az illetőnek meg kell birkóznia.

Ki az, aki a legtöbbet veszítheti ebben a helyzetben? Kinek áll érdekében, hogy fenntartsa/megszüntesse ezt a helyzetet? Mi kell hozzá, mi az ára, hogy fenntartsák/megszüntessék a helyzetet?

Ügyeljünk arra, hogy valóban személyessé tegyük a szituációt, valóban legyen tétje a dolognak, és ne csak általánosságokról beszéljünk. Még a szuperhősöknek is okuk van rá, hogy miért üldözik a gonoszt - az, hogy közben megmentik a világot a pusztulástól, csupán a ráadás. A sötét lovag c. filmben Batman akkor válik igazán eltökéltté a Jokerrel szemben, mikor az átveri őt és megöli a szerelmét. A Pókember Peter Parkere kezdetben pénzszerzésre és egyéb önös célokra használja a képességét, a valódi felelősséget csak akkor érzi meg, mikor a nagybátyja meghal, a szerelme pedig veszélybe kerül miatta.

Az emberek sosem cselekszenek ok nélkül, csak ha valamit akarnak (profitálnak a helyzetből), vagy kénytelenek rá (vesztenivalójuk van).

4. Színtér

A színtér az irodalomban nem csak a történet helyszínét, de az idejét és a körülményeket is jelenti. Van, hogy elkápráztat minket egy tájkép, megragad a történelem egy korszaka/mozzanata, vagy épp a saját fejünkben ötlik fel egy földöntúli színtéren zajló jelenet, és érezzük, hogy írnunk kell róla. Igen ám, de mégis mit?

Jó kiindulási pont, ha a színtérhez valamiféle konfliktust kapcsolunk, mert az általában további ötleteket generál.

Mindig is ilyen volt ez a színtér, vagy valami jelentősen megváltoztatta? Ha az utóbbi, mi volt az? Melyek ennek a színtérnek az alapvető veszélyei? Milyen tipikus problémák merülnek fel? Kapcsolható a színtérhez valamilyen tragédia? Milyen hatással van ez a jelenre?

Nézzünk például egy nagy, kopár földfoltot, ahol hosszú évek óta egy árva fűszál sem nő.

Milyen volt a hely azelőtt, és mi változtatta ilyenné? Régen virágzó paradicsom volt, ám egy napon temérdek ártatlant mészároltak le ott. Egyikük a halála előtt megátkozta a környéket.

Mik a színhely alapvető veszélyei? Éjszaka furcsa hangokat hallani, és sokan úgy tartják, hogy bosszúszomjas kísértetek lakják.

Milyen tipikus problémák merülnek fel? Fiatalok szöknek ki, hogy ott töltsék az éjszakát.

Kapcsolható a helyhez valamilyen tragédia? Akik éjszaka odamentek, sosem kerültek elő.

Forrás

Milyen hatással van ez a jelenre? Gyászoló család, barátok, növekvő félelem. A helybeliek felbérelnek egy utazó szerzetest, hogy tisztítsa meg a helyet és találja meg az eltűnt gyerekeket.

Látjátok, milyen könnyedén bontakozik ki egy cselekmény? És hoppá, menet közben egy főszereplőt is sikerült találnunk.

5. Párbeszéd

Akár valakitől halljuk, akár a saját fejünkben születik meg, egyetlen ütős mondatból nagy dolgok válhatnak. Ha az ötlet egy párbeszédfoszlányra épül, talán nem meglepő, hogy először egy szereplőt kell találnunk, akinek a szájából elhangozhat.

Milyen helyzetben és milyen színtéren  hangozhat el ez a mondat? Milyen ember lehet, aki ilyesmit mond? Jellemző ez a stílus a szereplőre, vagy valamilyen különleges körülmény miatt beszél most így? Hogy érzi magát beszéd közben, milyen lelki állapotban van? Egyáltalán kihez beszél? Milyen viszonyban van vele? 

Vegyünk egy példát az egyik könyvből, amit éppen olvasok:

"- Hát, nézze... nézze, kérem... tudniillik... mondja, hajlandó lenne ellopni a nagynéném gyémánt nyakékét?"

(P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez)

A szemléltetés kedvéért tegyünk úgy, mintha a regény még nem létezne, csak ez az egy mondat nyöszörögne az írónk fejében.

Forrás

Milyen helyzetben és színtéren hangozhat el ez a mondat? Úgy tűnik, a beszélő épp most bérel fel valakit egy bűntényre. Elég valószínű, hogy nem egy zsúfolt étterem közepén, hanem valami csendes, elhagyatott, esetleg sötét helyen zajlik az eset.

Milyen ember mond ilyesmit? Nem egy lángész, és nem is a becsület mintaképe, az biztos. Elég szerencsétlen alak lehet, ha a saját nagynénjétől kénytelen lopni.

Jellemző ez a stílus a szereplőre, vagy valamilyen okból beszél most így? Ez az írótól és az adott szereplőtől függ. Lehet, hogy más helyzetekben nagyon magabiztos, és most csak az idegesség/bűntudat/bármi más miatt beszél így, de az is lehet, hogy általában nehezére esik megfogalmazni és kibökni a mondanivalóját.

Hogy érzi magát beszéd közben, milyen lelki állapotban van? Szaggatottan és bizonytalanul beszél, nagy valószínűséggel ideges és zavarban van. Hogy miért, azt nekünk kell eldöntenünk: talán ez az első, hogy törvénytelen dolgot cselekszik, és retteg a lebukástól. De az is lehet, hogy pusztán az a szereplő nyugtalanítja, akivel beszél.

Kihez beszél, milyen viszonyban van vele? Minden bizonnyal oka volt rá, hogy épp ehhez az emberhez fordult egy ilyen kínos ügyben - talán egy alvilági figura, aki járatos az effélében. Magázza őt, tehát nincsenek valami szoros viszonyban. A szövegből emellett kiderül, hogy a beszélő egyáltalán nem biztos benne, hogy az illető vállalja a feladatot, ami eggyel több ok rá, hogy idegeskedjen.

Ez még tele van lyukakkal, de ha tovább folytatjuk a kérdezést, kikerekedhet a cselekmény. Például miért kell lopnia, és miért épp a nagynénjétől? Ha a nőnek gyémánt nyakéke van, valószínűleg gazdag, szóval miért nem kap a pénzből az unokaöcsi? Itt lennie kell valaminek a háttérben. És honnan szedte össze azt, akivel el akarja lopatni a nyakéket? Hogyan fogja elkerülni a lebukást, ha a fickót esetleg elkapják? Vagy mit tesz, ha a pasi nem adja át neki az ékszert, hanem megtartja magának?

És a többi, és a többi. Lehet, hogy a történetünk nem is az első beszélőről szól, hanem valaki másról, akinek köze van az alaphelyzethez. Tegyünk fel minél több kérdést, csűrjük-csavarjuk a helyzetet kedvünk és műfajválasztásunk szerint.

Természetesen más formában is jöhet az ötlet, de talán ezek voltak a legáltalánosabbak. Ha már van némi fogalmunk arról, hogy miről akarunk írni, az nagyon jó, viszont a neheze még csak ezután következik. Merthogy a cselekménynek a sok ragyogó tulajdonsága mellett olyanja is van, hogy szerkezet. Erről viszont csak később lesz szó, mert a közeljövőben az egyik kedvenc és kifogyhatatlan írós témámra, a karakterekre térünk át :)

Leporolva: Tervezzünk cselekményt! - 1. rész*

Ez  bejegyzés eredetileg 2010. 11. 20-án itt jelent meg.
Forrás

Korábban volt róla szó, hogy mit értünk cselekmény alatt, és hogy az ötlet, ami alapján elindulunk, számtalan helyről származhat.

Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy miként fejlesszük tovább azt a bizonyos ötletet valami olyasmivé, amiből aztán a regényünk cselekménye születhet. Végigveszem a legáltalánosabb történetelemeket, melyek beindíthatják a fantáziánkat, és igyekszem rámutatni, hogy milyen irányba próbáljuk továbbgondolni azt, hogy megkönnyítsük a dolgunkat.

Leporolva: Mi a cselekmény és mi nem az*

*Ez a bejegyzés eredetileg 2010. 10. 24-én itt jelent meg.

Minden, ami a szereplőinkkel történik, a cselekmény részét képezi, vagyis a cselekmény nem más, mint a történetet előremozdító eseménysor. Ha nincs cselekmény, nincs történet sem.

Ne keverjük viszont össze a cselekményt más alapfogalmakkal. Ha megkérdezik, miről szól az írásod, és előadod a történet jól begyakorolt tételmondatát, az még nem cselekmény. Vannak különböző alapkonfliktusok vagy témák is, melyek ráhúzhatók a művekre, például:

Forrás

- ember vs. természet (a katasztrófafilmek ide sorolhatók)

- ember vs. sors (Vissza a jövőbe, Macbeth)

- ember vs. önmaga (Dorian Gray arcképe, Dr. Jekyll és Mr. Hyde)

- ember vs. társadalom (A legyek ura, Állatfarm) stb.

Ezekből ki lehet indulni, és fontos is észben tartani írás közben, hogy esetünkben melyikről van szó, de ha az ember épp nekiállna egy 300 oldalas regénynek, ahhoz kicsit többre van szükség. Ha tízen elkezdenének írni arról, hogy ember vs. természet, biztos, hogy tíz különböző művel állnának elő. Ez annyit jelent, hogy a témák száma véges (és a történelem során már mindegyiket számtalanszor megírták), a cselekmény viszont végtelenféle módon variálható.

Ez egyrészt azért jó, mert ha úgy érzed, hogy valami nem működik, anélkül változtathatsz a cselekményen, hogy közben elveszítenéd magát a történetet. Másrészt egy régi, ezerszer látott témát is érdekessé tehetünk, ha munkára fogjuk az agyunkat és előállunk egy váratlan csavarral, izgalmas szereplővel, egyedi részletekkel. A Hook című film például a klasszikus Pán Péter történetet veszi alapul, de nagy újítása, hogy a már felnőtt Pán Péterről szól.

Térjünk vissza ahhoz a részhez, hogy épp nekiállnánk írni. Valószínűleg volt valamiféle tényező, cselekményelem, amivel a múzsa már megajándékozott minket: eszünkbe jutott egy érdekes kérdés, amit körül szeretnénk járni, van egy szereplő, akinek a kalandjairól mesélni akarunk, elkaptunk egy érdekes párbeszédfoszlányt, láttunk egy egzotikus tájat vagy álmodtunk valamit, ami megihletett. A motiváció ezerféle helyről érkezhet, de az már az író feladata, hogy belásson a kapott részlet mögé és egy egész regényt építsen belőle.

És hogy hogyan kezdjünk mindehhez hozzá, arról egy későbbi bejegyzésben lesz szó. :)

Forrás

Leporolva: Miről is írsz pontosan, avagy a tételmondat*

Leporolva-rovat: az előző blogomból átmentett bejegyzések tartoznak ide, amiket itt is szeretnék megosztani, hogy ne merüljenek teljesen a feledés homályába. :)

*Ez a bejegyzés eredetileg 2010. 09. 18-án itt jelent meg.

---

Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, és szóba került az írás. Minden remekül ment, jó érzés volt olyannal társalogni, akit hasonlóan érdekelt a dolog. Egészen addig így volt, amíg fel nem tette a kérdést: "És miről írsz éppen?" Hát, mondtam, fantasy-t írok. "Jó, de miről szól?" Azonnal átsuhant az agyamon rengeteg kép és szó és ötletfoszlány, láttam leperegni a szemem előtt az eseményeket, de hogy a másik számára is érthető választ tudjak adni erre a látszólag egyszerű kérdésre - az nem ment.

Az eset elgondolkodtatott. Már hogyne tudnám, miről szól a történet! Van benne harc, szerelem és kalandok, váratlan fordulatok, szereplők, konfliktusok, és én mindezzel tisztában vagyok. Miért nem tudtam akkor mégsem megfogalmazni?

Arra jutottam, hogy mindeddig hiányzott valami, ami összekapcsolná ezt a sor különálló elemet egységes egésszé. Volt a sztorinak eleje, közepe és vége, de hogy mi volt a lényege mindennek a katyvasznak, azt csak homályosan éreztem valahol az agyam hátuljában, szavakba önteni nem tudtam.

Ami a megoldást jelentette: a tételmondat. Ez jelen esetben nem más, mint a mű lecsupaszított váza; a drámai történés a lehető legrövidebben összefoglalva. A tételmondat elsődleges célja, hogy kérdéseket ébresszen a hallgatóban/olvasóban, és érdeklődést generáljon a történetünk iránt.

Híres írók okossága - Charles Bukowski

Charles Bukowski (1920-1994) Németországban született amerikai író, költő. Írásait Los Angeles
társadalmi, kulturális, gazdasági légköre hatja át. Meghatározó témái közé tartozik a szegénységgel küzdő amerikaiak élete, az írás mint tevékenység, az alkohol, a nőkkel való kapcsolatai, a munka robotolásjellege.

---

Charles Bukowski: Írás 

Gyakran ez az egyetlen

dolog

közted és a

lehetetlen között.

sem ital

sem egy nő szerelme

sem vagyon

nem

versenyezhet vele.

Semmi nem

menthet meg

csak az

írás.

Ez tartja helyén

a plafont,

sakkban

a hordákat,

hogy be ne kerítsenek.

Ez robbantja szét

a sötétséget.

Az írás

az egyedüli

pszichológus

a legkedvesebb

Isten

minden Istenek közt

Az írás kísérti

a halált

nem ismeri

a lemondást.

Az írás

kineveti

önmagát

s a fájdalmat.

Ez az utolsó

elvárás

az utolsó

magyarázat.

Ez

az

ami.

Fordította: Gyukics Gábor

Forrás

"Az írás egyáltalán nem munka... Mikor arról beszélnek, mennyire fájdalmas dolog írni, nem értem, mert szerintem pont olyan, mint legurulni a hegyről. Felszabadító. Élvezetes. Ajándék, hogy azért kapsz fizetést, amit csinálni akarsz."

"Azért írok, mert kijön belőlem - és hogy utána fizetést kapjak. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy az írás olyan, mint ha ágyba bújnék egy gyönyörű nővel, azután ő felkelne, elővenné a tárcáját és odaadna nekem egy marék pénzt. Elfogadom."

"Azt kérdezte, mitől lesz valaki író. Én azt feleltem, egyszerű: vagy papírra veted, vagy leugrasz egy hídról."

"Élj egy kicsit, és szerezz egy írógépet."

"Az írók kétségbeesett emberek, és mikor már nem azok, nem is írók többé."

"Az írás olyasvalami, amiről nem tudjuk, hogy kell csinálni. Leülsz, és csak megtörténik, esetleg nem történik meg. Hogy lehet tehát megtanítani valakinek, hogyan kell írni? Fogalmam sincs, mert még te magad sem tudod, hogy képes leszel-e rá. Mindig aggódom, tudod, mindig, mikor felmegyek az emeletre a borosüvegemmel. Néha tizenöt percet ülök az írógép előtt. Nem azért megyek fel, hogy írjak. Az írógép van odafönt. Ha nem kezd el mozogni, azt mondom, lehet, hogy ma este fogok elpatkolni."

"Az embert semmi nem akadályozhatja meg az írásban, csak saját maga. Ha valóban írni akar, akkor írni is fog. Az elutasítás és a gúny csak erősebbé teszi. És minél jobban akadályozzák, annál erősebbé válik, mint egy óriáshullám a gáttal szemben. Az írásban nem lehet veszíteni; csiklandozza a lábad alvás közben, büszkévé tesz, akár egy tigris, tüzet szít a tekintetedben és szemtől szembe állít a halállal. Harc közben esel el, a pokolban dicsőség vár. A szó ereje. Kövesd és add tovább."

"Mikor kételkedni kezdek benne, hogy képes vagyok megmunkálni a szavakat, csak olvasok valamit egy másik írótól, és rájövök, hogy nincs miért aggódnom. Egyedül saját magammal kell versengenem, hogy jól csináljam, erősen, hatásosan, élvezettel, szerencsével."

"A legtöbben jobban fejezik ki magukat levélben, mint szóban, és néhányan képesek művészi, leleményes levelet írni, de mikor egy verssel, történettel, regénnyel próbálkoznak, mesterkéltté válnak."

Forrás

"Valahol valaki megkérdezte tőlem: "Hogyan kell csinálni? Hogy lehet írni, alkotni?" Nem lehet, mondtam neki. Nem próbálkozni kell. Ez nagyon fontos: nem szabad próbálkozni egy Cadillac, az alkotás vagy a halhatatlanság miatt. Várni kell, és ha semmi nem történik, várni még egy kicsit. Olyan ez, mint egy bogár a plafonon. Megvárod, míg odajön hozzád. Mikor elég közel van, odanyúlsz és leütöd. Vagy ha tetszik, ahogy kinéz, megtartod háziállatnak."

"Az írói válságról írni még mindig jobb, mint egyáltalán nem írni."

"Azért írok, mert létszükség. Nélküle megbetegednék és meghalnék. Ugyanúgy a része az embernek, mint a máj vagy a belek, és nagyjából ugyanannyira elbűvölő is."

"Semmi dicsőség nem volt egy iszákos életében, sem egy íróéban."

"Amerikában mindig voltak álláskeresők. Mindig voltak használható testek. És én író akartam lenni. Majdnem mindenki író volt. Nem mindenki hitte, hogy lehet belőle fogorvos vagy autószerelő, de mindenki tudta, hogy lehet belőle író. A szobában lévő ötven pasasból valószínűleg tizenöt azt gondolta magáról, hogy ő író. Majdnem mindenki használt szavakat és le tudta írni őket, tehát majdnem mindenkiből lehetett volna író. De a legtöbben szerencsére nem írók, még csak nem is taxisofőrök, és néhányan - sokan - sajnos semmik."

"Csak egy helyen lehet írni, egyedül az írógép előtt. Az az író, akinek ki kell mennie az utcára, nem ismeri az utcát. Mikor otthagyod az írógépet, a gépfegyveredet hagyod ott, és beözönlenek a patkányok."

"Nem írni nem jó, de próbálkozni, mikor nem megy, még rosszabb."

"A rossz írás olyan, mint a rossz nő: nem sokat tehetsz ellene."

"... kevés író szereti más írók munkáit. Csak akkor szeretik, ha azok meghalnak, vagy ha már régóta halottak. Az írók csak a saját szemetüket szeretik szagolni. Én is ilyen vagyok. Nem szeretek írókkal beszélni, rájuk nézni, vagy ami még rosszabb, hallgatni őket. És a legrosszabb inni velük, össze-vissza nyáladzanak, szánalmasak, úgy néznek ki, mint ha az anyjuk szoknyáját keresnék. Inkább gondolok a halálra, mint más írókra. Az sokkal kellemesebb."

"Van egy kis gond az írókkal. Ha egy író munkáját kiadják és sok-sok példány elkel belőle, az író nagynak képzeli magát. Ha egy író munkáját kiadják és közepes mennyiség kel el belőle, az író nagynak képzeli magát. Ha egy író munkáját kiadják és nagyon kevés kel el belőle, az író nagynak képzeli magát. Ha az író munkáját sosem adják ki és nincs elég pénze, hogy maga publikálja, akkor igazán nagynak képzeli magát. Az igazság azonban az, hogy nagyon kevés a nagyság. Szinte nem is létezik, láthatatlan. De abban biztos lehetsz, hogy a legrosszabb írók a legmagabiztosabbak, ők kétkednek legkevésbé magukban. Mindenesetre az írókat kerülni kell, és én próbáltam is, de gyakorlatilag lehetetlen. Valamiféle testvériségre vágynak, valami összetartásra. Az egésznek semmi köze nincs az íráshoz, az írógép előtt mit sem segít."

---

Az biztos, hogy az írás szenvedély, de már önmagában ehhez is különbözőképpen viszonyulhatunk. Van, amiben egyetértek Bukowskival, van, amiben kevésbé. Ti mit gondoltok?

Híres írók okossága - Miyazaki Hayao

Miyazaki Hayao Oscar-díjas japán rajzfilmkészítő, többek között olyan művek alkotója, mint A vándorló palota, Chihiro Szellemországban, Laputa - Az égi palota, Nauszikaa - A szél harcosai stb. Az alábbiakban az ő írói módszeréről olvashattok, amit egy interjúra adott válaszai alapján szedtek listába.

1. Már akkor elkezdenek dolgozni a filmen, mikor még be sincs fejezve a történet. Miyazaki csak elkezd írni, a sztori menet közben alakul.

2. Sosem hagy veszni semmilyen ötletet, még akkor sem, ha az nem illik az adott elképzeléséhez. Elraktározza őket és igyekszik megtalálni számukra a megfelelő helyet.

3. A szereplői ismétlésekből születnek. Újra meg újra elgondolkodik rajtuk, míg ki nem rajzolódnak a fejében. Azután elképzeli a történet helyszínét, a szereplők környezetét, és fejben velük együtt újra meg újra ellátogat oda. Megfigyeli, hogyan viselkednek a szereplői azon a helyen.

4. Olyan szereplőkről ír, akiket szeret, vagy akikről maga is szívesen olvasna.

5. A szereplőket és problémáikat a való világról mintázza, a fantasyn belül is megőrzi a realitást.

6. Nem tiltakozik, ha a történet túlnő az eredeti terven, alkalmazkodik a mű követeléseihez.

7. Hagyja, hogy a történet a tudatalattijában bontakozzon ki, nem alkalmazkodik szigorúan a logika szabályaihoz. Ha szokatlan megoldások jutnak eszébe, felhasználja őket.

8. Felhasznál festményeket, fotókat és mindenféle látványt, hogy befolyásolják a történet irányát. Mindvégig maga elé képzeli ezeket, miközben alkot.

9. Nem kényszeríti a saját világnézetét a történetre, hagyja, hogy a közönség maga alakítsa ki a véleményét jóról és rosszról.

10. Feltétlen odaadással ír, és mindig törekszik rá, hogy a történetei egy új kezdet lehetőségét sugallják. A közönségnek éreznie kell, hogy a dolgokon igenis lehet változtatni.

11. Nem történetmondónak tartja magát, hanem művésznek, aki hisz a történetek erejében. Hiszi, hogy a történetek, amiket hallunk, hatással vannak ránk, alakítanak bennünket, ezért műveivel igyekszik inspirálni a közönségét.

12. Törekszik rá, hogy megtartsa az egyensúlyt a képzelet világa és a virtuális valóság között. Utóbbi a valóság tagadása, mely bebörtönzi az embert, míg a nyitott lélek fantáziája a hétköznapokban is segít.

13. Igyekszik olyan szereplőket alkotni, akiket hiába szült a fantázia, akkor is felismerhető bennük az emberi.

14. Személyes tapasztalatai is befolyásolják a története elemeit, gyakran épít saját erőteljes élményeire.

15. A történetének minden jelenete számít, mindnek meghatározó szerepe és megoldandó problémái vannak. A jelenetek egymásra épülnek, egymásból nőnek ki. Nincs a műveiben egyetlen központi jelenet, viszont bizonyos részeket erőteljes szimbolikával ruház fel, melyek illusztrálják, miként fejlődött a főszereplő.

16. Más művészeket is tanulmányoz, hagyja, hogy a munkásságuk hatással legyen a sajátjára.

17. Szünetet tart a nagyobb lélegzetvételű történetek között, az alatt az idő alatt kisebb projekteken dolgozik.

18. Lesz ami lesz alapon áll neki a történetnek. Nem befolyásolja, hogyan fogadja majd a közönség vagy mennyire lesz sikeres, ugyanakkor felismeri és felhasználja azt, ami egyszer már bevált.

Bár Miyazaki rajzfilmekben gondolkozik, szerintem a módszere a regényírásra is alkalmazható. Nektek mi a véleményetek?

Híres írók okossága - Neil Gaiman

Neil Gaiman angol novella-, regény-, képregényíró, rádiódrámák és filmek alkotója. Művei közt szerepel A Homokember című képregény, továbbá olyan regények, mint a Csillagpor, Sosehol, Amerikai istenek, Coraline, A temető könyve, Óceán az út végén stb. Alább az ő írással kapcsolatos tanácsai következnek:

1. Írj.

2. Pakold egymás után a szavakat. Találd meg a megfelelő szót, írd le.

3. Fejezd be, amit elkezdtél. Akármibe is kerül, fejezd be.

4. Tedd félre egy időre. Tégy úgy, mintha most olvasnád először. Mutasd meg olyanoknak, akiknek tiszteled a véleményét és akik szeretik az ehhez hasonló dolgokat.

5. Vésd az eszedbe, hogy mikor azt hallod vissza, hogy valami nem jó vagy nem működik, az majdnem mindig igaz. De mikor pontosan megmondják, szerintük mi a gond és hogyan javítsd ki, majdnem mindig tévednek. 

6. Javíts sokat, de ne feledd, hogy előbb vagy utóbb, mielőtt a műved elérhetné a tökéletességet, el kell majd engedned, és tovább kell lépned, hogy elkezdhesd írni a következőt. A tökéletesség olyan, mintha a horizontot üldöznéd. Mindig haladj előre.

7. Nevess a saját vicceiden.

8. Az írás fő szabálya, hogy ha elegendő meggyőződéssel és magabiztossággal csinálod, bármit megtehetsz. (Ez akár az életre is igaz lehet. De az írásra mindenképp.) Úgy írd hát meg a történeted, ahogy az megkívánja. Írd őszintén, és add át legjobb tudásod szerint. Nem hinném, hogy ezen kívül létezik más szabály. Olyan nem, ami számít.

Forrás

Mit gondoltok Gaiman tanácsairól?